Suchergebnisse

A populista politikusok megerősödését egyszerre kísérik szélsőséges pozitív és negatív érzelmi hullámok, amelyek erősítik a különböző politikai szereplők és a társadalom polarizációját. Politikai elkötelezettségtől függetlenül sokan – köztük a tudomány képviselői is – értetlenül állnak a kérdés előtt: hogyan képesek egyesek támogatni olyan vezetőket, akik politikai érdekeiktől vezérelve a vélt vagy valós problémákért előszeretettel tesznek egyes egyéneket vagy csoportokat bűnbakká, míg mások épp ezért elutasítják őket. A cikk ezt az összefüggést vizsgálja a társadalmi címkézési elméletekre (morális pánik és eufória, morális vállalkozás) és a hősies/karizmatikus vezetés elméletére támaszkodva. Ezen elméletek azt kívánják megmagyarázni, hogy az egyes egyének és társadalmi csoportok hogyan válnak a társadalom számkivetettjeivé ("népi ördögökké") vagy példaképeivé ("népi hősökké"). A cikk amellett érvel, hogy a populista politikusok stratégiai megfontolások alapján indítják el saját morális vállalkozásukat, amely során kijelölik azokat, akik a korrupt elithez vagy a veszélyes/deviáns másokhoz tartoznak, és szándékosan polarizálják a róluk alkotott percepciókat. A tanulmány a populista repertoár egyes elemeinek megkülönböztetésére is kísérletet tesz, amelyet Orbán Viktor karizmatikus és populista elemeket felmutató vezetésével illusztrál. Olyan esetek kerülnek tárgyalásra, mint a migrációs válság, az implicit módon homofóbiát mutató gyermekvédelmi törvény, a felhatalmazási törvény és az Európai Néppártból való kilépés.

Recent political developments suggest that political followership has played increasingly vital roles in modern democratic politics. However, scholarship seemingly lacks proper conceptual and methodological tools for analysing why and how citizens follow their leaders, and what the role of this relationship is in personalised politics and political leadership. Addressing the research gap, this article turns to generic leadership studies for help and introduces its follower-centric models into the field of political science. This venture opens with a review and comparison of some of the different perspectives about political followers in the scholarship on political leadership and personalisation, taking account of their limitations. It then moves on to assess follower-centric models and their empirical results, focusing on observers' perceptions about the characteristics and behaviours of leaders in the attribution of leadership. Based on these models, the article offers a balanced perspective about leader–follower relations. Recommendations for future research directions are presented in the concluding sections.

Noha a politikai követés látványos folyamata a modern politikának, a politikatudomány és a politikai vezetéskutatás nem szentel neki elegendő figyelmet. A politikatudósoknak különböző torzító körülményekkel és konceptuális problémákkal kell szembenézniük, ha azokra a kérdésekre keresik a válaszokat, hogy miért és hogyan kapcsolódnak a követők a vezetőikhez és mi a szerepe a követésnek a politikában. A tudásunk tehát erősen hiányos. Jelen state-of-the-art cikk arra vállalkozik, hogy megértse a politikai követők és követés szerepét elméleti és konceptuális síkon, valamint az empirikus kutatások fényében. A tanulmányban két célt fogalmazok meg. Egyrészt bemutatom, hogy miként írja le a politikatudomány és a politikai vezetéskutatás a vezetők és a követők kapcsolatát. Rámutatok e megközelítések korlátaira is. Másrészt, az általános vezetéskutatás kognitív és szociálpszichológiai hátterű követőközpontú modelljeit kívánom bevezetni a politikatudomány területére annak érdekében, hogy teljesebb képet alkothassunk a politikai vezetésről, és mélyebben megértsük a követők szerepét a politika világában. Ehhez szintetizálom a modellek által leírt követési folyamatokat és összegzem a releváns empirikus eredményeiket. A követőközpontú szemlélet a jövőben megalapozhat több kutatási irányt a politikatudományban.

Bár a politikatudósok felismerték a populista politikában megjelenő vezető és követők közötti "közvetlen" és "szimbolikus" kapcsolatot, amelyet gyakorta a karizma jelenlétéhez kötnek, továbbra sem tudunk teljes biztonsággal választ adni azon kérdésekre, miért és hogyan képesek követni egyesek a széles körben elutasított populista vezetőket, míg másokat teljes mértékben megkérdőjeleznek? A populizmusról folyó tudományos diskurzus nem tud dűlőre jutni azt illetően, hogy a karizmatikus vezetés valóban szerves eleme lenne-e a populista politikának. Ezt a vitát feloldva a jelen tanulmány azzal kezdődik, hogy átvegye a szakirodalom által felvetett ellenérveket, rámutatva azok gyengeségeire. Amellett érvelek, hogy a karizma igenis összeegyeztethető a populizmussal. A populizmust kutatók feltevésével szemben a klasszikus weberi megfogalmazás szerint a karizma egy kivételes érzelmi kapcsolatot jelöl, amelyben az adott vezetőt valóban különlegesnek tekintik követői. Ezt követően kibontom a populista vezetőket övező antagonisztikus érzelmi kapcsolatokat. Segítségül hívom a karizmatikus vezetéselmélet kiterjesztéseként a morális pánik és eufória fogalmát, amellyel értelmezni tudjuk a populista politika dinamikáját. A tanulmány zárásul egy új kutatási napirendet javasol. A vezetéskutatás követőközpontú modelljei és eszköztára lehetővé teszi számunkra, hogy empirikus szinten eldönthessük, mennyiben határozza meg valójában a populista politikát az elméleti szinten kifejtett karizmatikus kapcsolat.

In the last decade, Fidesz has dominated the Hungarian political landscape, becoming the most extensive Hungarian party organisation in terms of party members, structuration, resources, and influence. The party's organisational development has been determined by a constant strategic adaptation to new circumstances of political reality and new demands of the electorate. The article argues that in three phases of its development, Fidesz adopted different party organisation guidelines. As a result, a hybrid party architecture was formed involving various characteristics and strategies of mass parties (e.g., relatively large membership and ideological communication), movement parties (i.e., top-down generation of mass rallies and protest activities), personal parties (i.e., personalisation, centralisation of party leadership), and cartel parties (i.e., use of state resources, control over party competition). Instead of switching from one strategy to another, the party often used these strategies simultaneously. This flexible party organisation can balance among the different needs of effective governance, constant mobilisation, and popular sovereignty. The article aims to dissect these building blocks of Fidesz to gain insight into the emergence of the hybrid party model.

AbstractThis report surveys four approaches that are pivotal to the study of preference formation: (a) the range, validity, and theoretical foundations of explanations of political preferences at the individual and mass levels, (b) the exploration of key objects of preference formation attached to the democratic political process (i.e., voting in competitive elections), (c) the top-down vs. bottom-up character of preference formation as addressed in leader–follower studies, and (d) gene–environment interaction and the explanatory weight of genetic predisposition against the cumulative weight of social experiences.In recent years, our understanding of sites and processes of (individual) political-preference formation has substantially improved. First, this applies to a greater variety of objects that provide fresh insight into the functioning and stability of contemporary democracy. Second, we observe the reaffirmation of pivotal theories and key concepts in adapted form against widespread challenge. This applies to the role played by social stratification, group awareness, and individual-level economic considerations. Most of these findings converge in recognising economics-based explanations. Third, research into gene–environment interplay rapidly increases the number of testable hypotheses and promises to benefit a wide range of approaches already taken and advanced in the study of political-preference formation.

Hungary's political backsliding, which has transformed it from a former frontrunner of liberal democracy in the post-communist region to an illiberal and/or authoritarian state, has puzzled political scientists. As a contribution to understanding the problem of Viktor Orbán's leadership and the regime change, we apply Stephen Skowronek's concept of 'reconstructive leadership'. The politics of reconstruction, with an emphasis on the introduction of new standards of legitimacy and the mobilisation of support for new modes of governance, leaves ample room for appreciating the role of political leadership. Through an analysis of three policy areas (constitution-making, macroeconomic and immigration policy) related to Orbán's efforts at reconstruction, we argue that the Hungarian case underscores the formative role of agency even more than in Skowronek's original conception. Reviewing possible criticisms of Skowronek's perspective and some recent literature about 'discursive institutionalism', we argue that the Hungarian case makes a vital correction to the Skowronekian concept, suggesting the value of taking a more constructivist approach.

Among the recent literature about leadership and crisis situations two main strands are to be observed: structuralist ones mainly treat political leaders as reactive agents who have relatively little room for maneuver, while constructivist ones put greater emphasis on the opportunities in interpreting crises. Our claim is that there is a third analytical possibility mainly neglected in recent literature that is even more voluntaristic than the constructivist approaches. In this scenario, there is no external shock; leaders do not only interpret, but also "invent" crises. To make our claim plausible, we build a conceptual-descriptive typology of the potential relationships between crisis situations and agency. The typology is founded on Kari Palonen's differentiation between Machiavellian and Weberian types of contingency, but uses his originally conceptual historical argument for analytical purposes. To underpin our theoretical argument, we present short illustrative examples to all three types of crisis scenarios (the structuralist, the constructivist, and the voluntarist one).